Nem tudom mi lehelte rá

Lelkemre a zöldes harmatcseppeket,

Nem tudom, mitől fáj,

Hogy ma távol kell legyek.

 

Nem tudom, miért őrzöm zárt kapuként

Az ottani nap lenyugvó sugarát

Mintha csak kincset rejtenék,

Nem tudom, mit üzen a vágy…

 

Mit üzen a fenyvesek illatába burkolózott

Összes vad gondolat,

Mint nagykabátba bújott hangok,

Hordok kimondott szavakat.

 

Mik elenyésztek,,,, és miért, miért???

Ott vagyok, és mégis távol,

Mégis hív a „kékes messzeség”.

 

Hallom az erdőt, hallom, ahogy mesél,

Végtelen országok földén, csak egyet keresgél.

 

Hallom a fenyőket,

Ahogy nyögnek a nagy súly alatt:

„Magyar földbe születtem!!!

Hontalanság mért húzza ágamat? „

 

Keresem az otthont szüntelen,

És ím, egyszer csak meglelem,

Amikor ott érinti lábam a földet,

Meglelem hontalan, vergődő lelkemet.

 

Találok hazát, ezer, millió szívbe bújva,

Otthon melegét, kis házban ajtót nyitva,

Találok mindent, mit keresett bennem az angyal,

Megtalálok mindent reggel együtt a pirkadattal.

 

Varázsos gyermeki meséket, mikben élt a szívem,

Harmattól csepegő fűszálakat a rét tengerében,

Tündérekkel átjárt vad, regényes erdőkben,

Ott jártam akkor, és most is ott jár szívem.

 

Egyetlen pillantás a csillagösvényt nézve,

Visszafojtott lélegzet, mindenért cserébe,

Annyira távol van, mégis kezeim közt csillogó ének,

Hallak Téged hidd el, s „itthon” keresgéllek.

 

Megtennék mindent, hogy érezzelek itt is,

De nincs harmat, csak sötét könnycseppek,

Fényeket vágyok a virág nedves szirmain,

De csodát csak ott... ott remélhetek!