Mindenszentek és Halottak napja szerves része népi életünknek. Ilyenkor már mélyen bent járunk az őszben. A sűrű felhők mögül ritkán bújik elő a nap, hamarabb sötétedik, hűvösebbek, nyirkosabbak a nappalok és az éjszakák, gyakran szemerkél az eső, s a tájat borongós köd lepi. A völgyekben, szélmentes lapályokon hajnalonta olykor talaj menti fagyok is előfordulhatnak. Az erdők, ligetek elszórják színes lombkoronájukat, bokáig merülhetünk a frissen hullt avarba. A természet az elmúlásra, a téli álomra készül, hogy aztán kipihenve magát, tavasszal ismét megújuljon.

Őseink még sejtették, hogy a halállal nem ér véget minden, hanem csak a földi létünk fejeződik be; de életünk egy másik dimenzióban tovább folytatódik, ahol már nincs többé nyomorúság, fizikai fájdalom és szenvedés. Ők még ösztönösen hittek a mennyben és a pokolban; próbáltak mindig úgy viselkedni, hogy megmeneküljenek az örök kárhozattól, s eljussanak Isten, vagyis a megtestesült Szeretet ölelő karjaiba. Nem a haláltól féltek, hanem a bűnös, becstelen élettől; mert érezték, hogy a mindent látó, Igazságos Bírót nem lehet becsapni, s valamennyiünket szándékaink, tetteink fényében ítél majd meg. Tudták, hogy nincs értelme a kapzsi harácsolásnak, az anyagi javak mértéktelen fölhalmozásának, mert a másvilágra úgysem vihetnek magukkal semmit, kivéve a lelkükben összegyűjtött jóságot és bölcsességet. Alaposan fölkészültek a halálra, oly formában is, hogy számot vetettek egész életükkel, s igyekeztek megbánni vétkeiket, kiengesztelni mindazokat, akiket megbántottak, ill. kiegyenlíteni összes tartozásukat. Sokat imádkoztak, gyakrabban jártak templomba, tapasztalataikat megosztották a fiatalabb nemzedékekkel, s a korábbiaknál megértőbben, filozofikusabban szemlélték a világot.

Ma valahogy ez is másképp van. Elfajult, önzővé vált, elállatiasodott az ember. Önmagán, a saját vágyain, valós és vélt szükségletein kívül ritkán érdekli más, s mivel a lelke kiüresedett, elsivatagosodott, többnyire retteg a magánytól, majd a rá váró méltatlan, kegyetlen végtől. Elviselhetetlennek érzi a csendet, az öregedés stációit, haszontalan pótcselekvésekbe menekül, s körbe-körbe rohangál, mint a mérgezett egér. Mivel korunkban a társadalom alapsejtjei, a családok is atomjaira szakadtak, a létbiztonság s a közbiztonság minimálisra csökkent, az egészség (a teljesség!) pedig végzetesen leromlott, de a vallások sem nyújtanak már érdemi kapaszkodót, s a hajdani nagy eszmék (pl. hazaszeretet, tisztesség, bátorság, önfeláldozás, szolidaritás, állhatatosság, hit, boldogság stb.) is mind-mind a porban hevernek; ezért az egyén talaját vesztette, s nem találja a helyét sehol, semerre. Nem bír mit kezdeni sem az életével, sem a halálával.

Őseink még ápolták évezredes hagyományaikat, s ennél fogva azok is erősítették, megtartották őket. Így például törődtek másokkal, segítettek a szegényeken, a bajba jutott szerencsétleneken, megülték ünnepeiket, harmóniában éltek szűkebb és tágabb környezetükkel, az Univerzum csillagaival s az évszakokkal. Tisztelték, szerették, szívükben őrizték felmenőiket, sőt, bizonyos értelemben állandó kapcsolatban álltak eltemetett halottaikkal. Egész csokor népszokásunk kötődik az őszi napéjegyenlőséghez, Mindenszentekhez és Halottak napjához szerte a Kárpát-medencében. (Ezeknek bárki utánanézhet avatott néprajzi könyvekben, helytörténeti monográfiákban és egyházi krónikákban, ismertetésükre ezért nem térek ki.) Manapság sajnos annyira megkoptak már (mondhatnám, tervszerűen kiölték belőlünk!), hogy jószerivel csupán a temetőjárás s a gyertyagyújtás maradt meg belőlük (no meg angolszász mintára újabban nálunk is kezd lábra kapni egy gyökértelen, otromba, horrorisztikus Halloween-komédia), ami eléggé elszomorító.

Kedves Olvasóim! Gondoljunk arra, hogy akik ma kiterítve, elhantolva vagy elhamvasztva nyugszanak, egykor mind elevenek voltak; s akik most jól-rosszul múlatják drága perceiket, előbb-utóbb mind ugyanoda jutnak. Nem az számít, hány évet töltünk a földön, hanem az, hogy a rendelkezésünkre álló idővel miként sáfárkodunk, s képességeinket mennyire hasznosítjuk embertársaink, nemzetünk, magyar hazánk javára. Ne reszkessünk tehát a haláltól, ám próbáljunk meg minél okosabban, tartalmasabban élni. Ezen a kettős ünnepen dobjuk félre szorító gondjainkat, s ne szégyelljük, ha könny fut a szemünkbe, amikor emlékezünk. Beszélgessünk elhunyt hozzátartozóink szellemével, s a sírhalmuk fölött töprengjünk el az élet és a halál csodáján, megismételhetetlenül egyedi voltán. Szálljunk kissé magunkba, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, s törekedjünk arra, hogy hátralevő életünket minél tökéletesebbre formáljuk. Az eltávozottak sorsán már nem javíthatunk, de a magunkén és szeretteinkén annál inkább. Úgy örüljünk minden napunknak, mintha ez lenne a legutolsó.

A javasolt elmélkedést, meditálást hadd könnyítsem meg azokkal a verseimmel, melyek e témáról, az elmúlásról szólnak. Ne felejtsük: mindig az itt maradóknak nehezebb, a gyász átható kínja kizárólag őket sújtja. Ám, ha szilárd a hitünk, a vigasztalás sem késhet sokáig. Mindnyájan Isten kezében vagyunk, s amíg Ő vigyáz ránk, addig nincs okunk a reménytelen elkeseredésre.

A jézusi örök Világosság ragyogjon lelkünkben!

Siklósi András: Halálaim

Siklósi András a HunHír.hu munkatársa